Álmodozók?!

Gyerekként még látunk. Arra használjuk a szemünket és a szívünket is, amire való. Nem nagyon hagyjuk magunkat becsapni. Hiába mondják a felnőttek, hogy apa csak alvás után érkezik. Mi tudjuk, érezzük legbelül, hogy apa jön, suhan hazafelé és az út végén újra együtt leszünk.Nem érdekel minket, hogy leeshetünk, hogy megüthetjük magunkat és akkor sírni fogunk. Nem törődünk vele, hogy mi minden történhet, mert hisszük, hogy dolgunk van a világban. Tenni kell, menni kell, meg kell hódítani, fel kell rá mászni, le kell ugrani, sírni kell és fájni kell. Csupa kell és muszáj, sehol egy talán vagy egy szeretném. Akarok az egész világ.

Minél idősebbek vagyunk, annál több a tapasztalatunk és a csalódásunk. Korábban széles szárnyainkat megmetszi az idő. Sokan elfogadják a megváltoztathatatlant. Felnőnek és nem repülnek többé. Teszik a dolgukat. Időben kelnek, kávét főznek, dolgozni mennek. Esténként szeretnek, vagy visszaálmodják magukat az egykor voltba.

Másoknak nem megy. Nekünk nem megy sehogy se. Nincs doboz, amibe beleférnénk. Mindegyikből kilógunk egy kicsit itt, vagy ott. A keretek mind szűkek valahogy. Ugyanúgy hétköznapiak vagyunk, ugyanúgy éljük az egymásutánokat, de minden óránkban van egy kis ragyogás. A többiek azt hiszik, nekünk könnyű, mert megadatott. De mi tudjuk, hogy teremtjük maguknak a fényt. Nem könnyű… sokszor megbicsaklunk. De végül nem fogadunk el nemet. Mindenhova magunkkal cipeljük a szódás szifont, hiszen bármikor jöhet a citrom. Limonádéhoz, ugyebár.

Mi céllal jöttünk és hiszünk rendületlenül, mindhalálig. Hinni akarjuk, hogy a világ jó és bármilyen sokfélék vagyunk is, elférünk benne. Minket is bántanak, minket is hátba szúrnak, mi is hibázunk. Fájunk és okozunk fájdalmat. De nem hagyjuk magunkat eltántorítani. Lehet, hogy sokgyerekes anyukaként, vagy menedzserként, szingli apukaként vagy gyári munkásként, de a jóra fókuszálunk. És szeretünk szívből, fulladásig nevetni. Vitriolt iszunk reggelire, jól ismerjük a dolgok fonákját és a sütemény ropogós széle a kedvenc részünk. A sárban mi is bokáig süllyedünk, a mi hajunkat is beharapja a cipzár és sose volt kolbászból a kerítés. A mi kenyerünk is a vajas felével esik lefelé, a mi kávénk is volt, hogy elfogyott már. Mi is telesírjuk a százas zsepit, ha elhagynak, nekünk is volt már szar a szex és árult már el a legjobb barátnőnk. De nem engedjük, hogy ez határozzon meg bennünket.

Nem vagyunk különlegesek. Nem vagyunk különbek se nálad. De annyira szeretünk repülni…! Szárnyalni elsimuló városok és minden gond felett. Jó ott fent, ahogy simogat a szél. Lehetünk hercegnők, harcosok, katonák és orvosok, felfedezők. Vállalkozók és kutatók, varázslók és vadak. Csak be kell csuknunk a szemünket. Te is jössz?